Emlékszem. Ez az emlék olyan mélyen beleivódott az agyamba, mint a fa gyökere a talajba. Onnan csak egy kicsi kubikus tudná kihozni, de esély van arra, hogy valami kis csonk így is megmaradna és folytatná káros munkáját az elmémben. Az elmém most egy robot. Nem azért mert csak az ösztönök azok, amik eluralkodnak rajtam nem hagyva teret az idegközpontnak kiteljesülni, hanem mert az érzelmeim vezérelnek. Talán még a belső szerveim felett is átvették az uralmat, de az elmém és a szívem fölött egész biztos. Most a lelkem az idegközpont. Félek is tőle, mert ekkora hatalmat még nem kapott és nem is tudom elképzelni, hogy mi lehet ennek a vége. Jó, rossz egyaránt lehet és majd nagyon megfogok lepődni, mikor megteszem, akármi is lesz az, amire rávesz. Most csak egyet tehetek, amiből nem lesz semmi visszavonhatatlan, emlékezem. A baj csak az, hogy nem tör fel semmi, csak az érzés. Az a fránya lelki idegközpont jelzi, hogy érezni kell, de az elme nem érti mit. Ez idegen nyelv számára. Ő csak számol, statisztikákat gyárt, mérlegel és vezérel, egyszóval teszi a dolgát. Érzelemnek helye nincs az ő világában, így nem tudja mit kellene előhoznia. Egyáltalán hová menjen, a padlásra, ahol a nem régiben történt élmények vannak? A pincébe, ahol a réges-régi emlékek vannak vagy maradjon a szobák labirintusában és ott kutakodjon? Teljesen tanácstalan és azt nem szereti. Kifejezetten gyűlöli és ilyenkor kapkod, szervről szervre. Kicsit fáj is.

 

Ki is az a lélek? Az egy bohó kis tündér, aki körbe-körbe jár bennem és mindig kitalál valami érdekeset, hogy ne unatkozzon. A baj csak az, hogy sűrűn mellé lő a játékkal, amit kitalál. Most is. Olyan érzelmet kapott elő, aminek szerintem nincs értelme a mostani helyzetemben. Leküzdöm, de ahhoz az kell, hogy emlékezzem mikor éreztem hasonlót és miért. Mi lehet?

 

A helyzet, amibe kerültem szerintem teljesen egyedi. Egy vonat első osztályú kabinjában ülök. Már rég óta úton vagyok és reménytelennek érzem azt, hogy oda is érjek a célomhoz. Uszításnak tartom az újságom azon cikkét, miszerint már a kínaiak is olyan vonatot helyeztek üzembe, ami szuper gyorsaságával az eddig 3 órás utat fél óra alatt végig száguldja. Arra jutottam, eddig megtett utjaim során, hogy az ilyes fajta cikkeket kivághatnák a mi pályaudvarainkon áruló újságárusok, hogy ne érjen pofonként minket, utasokat az, másként is lehetne. Gyorsabban, kényelmesebben. De nem, sőt még jól oda is dörgölik az orrunk alá, hogy ezt vegye meg mert ez a legfrissebb, ezt veszi a többi is, meg hasonló marhaságok.

Szóval olvasom ezt a remek cikket a napilapban, mire olyan éktelen kolbász szag csapja meg az orromat, hogy a hányinger majd arcul nem vágott, de gyomorszájon biztos. Az arcomon már olyan rikító pír lehetne, hogy jéggel kellene borogatni, ha a kínai vonat cikke és a kolbász szag tényleg tudnának pofozkodni.

A kolbász szag egyébként az egyik utastársamtól származik, aki amúgy egy jól megtermett hentesre hasonlít, és mivel nem beszélgettem még vele (nem is áll szándékomban) lehet, hogy az is. Ám a kolbász ilyetén reklámozása akkor is erős, legalábbis az én, ezek szerint túlságosan konzervatív, ízlésemnek.

 

A másik utastársam egy nagyon kellemes kinézetű fiatal nő, aki a múlt század etikettje szerint talán illetlenül ült a helyén, de nekem ettől függetlenül tetszett. Ha ruha nélkül tenné ezt, akkor… Na ez körülöttem a helyzet, és látható, miért ért teljesen felkészületlenül a lelkem érzésjátéka.

Még mindig nem tudom mi lehet az.

 

Igazából valamilyen érdekes izgató érzés ez, mely egy új megismerés felé indukál. Olyan megismerés, mely izgalomba hozza a testemet (lélek játék! – figyeljünk) és a jobb lábam úgy veri folyamatosan az ütemet, mintha zenét hallgatnék. A szívem ütemesen ver még mindig, de úgy felgyorsított, mintha megtudta volna, hogy nincs többé kontroll az autópályán. Letettem az újságot, körbenéztem és már csak a kolbászos ült előttem, lassú szuszogása jelezi, hogy lehunyt szemei nem hazudnak, tényleg elbóbiskolt. Először megijedtem, mint aki elvesztett valamit, majd a csalódottságot felváltotta a még nagyobb csalódottság. A Nő! Na persze, miért nem esett le ez nekem előbb. Hiszen mikor felszállt, még meg is jegyeztem magamban, hogy milyen szép arca van. Pont az én zsánerem, kicsit hosszúkás arc, barna bőr, nagy őzike szemek, vékony, de nem modellnyi test, amely talán, még leheletnyit sportos is. A haja barna és lófarokban viselte. A feneke, ami nagyon fontos testrésze egy nőnek, pont a sportosságára utalt, de nem túl izmos, így kellemes lehet az érintése, már csak a finom bőre miatt is. Bárcsak megtudtam volna nézni jobban!

A baj az, hogy nem beszélgettünk, így nem tudom hol lakik, vagy hová tart, kivel él, van-e kutyája…

Egyetlen reményem a kolbászos volt. Finoman megbököttem, de már fenn volt és furcsán nézett rám tettem után.

 

-         Elnézést, de nem emlékszik a hölgy mikor szállt le?

-         Milye’ hőgy?

 

Gondoltam, hogy nem lesz sima menet ez a beszélgetés, de erre azért nem számítottam.

 

-         A hölgy, aki eddig ön mellett ült. Mikor szállt le, nem emlékszik?

-         Ja… höhö… az a kis szépség? Most az elébb. Várjon, hát elinnult a...

 

Tovább nem hallottam, mert épp leugrottam a már elindult vonatról. Szerencsémre még alig gurult, így csak a térdemet ütöttem be a peron betonjába több bajom nem esett. A poggyászom is megúszta ezt a kis kalandot, már ha egy oldal táska annak minősül.

A várakozó közönség halálra vált arca vagy nem tetsző ciccegése mellett elrohantam kínos tettem helyszínéről, utána a lánynak, így még láthattam, ahogy felszáll egy helyi buszjáratra. Futásom mellőzött minden légiességet, ám amennyire szétesett volt, annyira sikeres. Elértem a buszt.

 

-         Hová?

-         Tessék?

-         Meddig kéri a jegyet?

-         Öö.. végig. –eszméltem fel a sofőr jogos érdeklődésére.

-         Ez egy körforgalom.

-         Nem baj, akkor is.

 

Közben végig a lányt kerestem, még lábujjhegyre is álltam hátha meglátom, de sajnos nem találtam. Biztos voltam benne, hogy felszállt, ráadásul a környéken nincs is más busz, így összekeverni sem tudtam volna egy másikkal. Kicsit sokallva a sofőr jegyár számítását, mert valószínűleg most fizettem ki az e havi lakáshitel törlesztő részletét, elindultam hátrafelé a buszban. A szemem vadul kereste a lányt és hátul meg is találtam. Nem ült egyedül. Úgy tele volt a busz, hogy magamnak is alig találtam ülőhelyet pár sorral hátrébb tőle.

 

Azt vártam, hogy leszálljon végre mellőle a szomszéd utas és csak reméltem, hogy ő addig a helyén marad. Persze nem volt szerencsém. A Szépség, mert így neveztem el, akkor szállt le mikor a többség szintén felállt, és rendesen megkeverték a sorokat. Felpattantam hát és igyekeztem utolérni. Egy zebránál sikerült is. Mellé óvakodtam (ekkor villant az agyamba a felismerés, miért hívják ezt a nők becserkészésének, olyan voltam, mint Vuk a tyúkketrecnél) és már nyitottam is a számat, hogy valami frappánsat, lazán odaejtsek neki, amire felkapja a fejét és valami olyasmit gondol majd, hogy „tyű micsoda pasi”, amikor rájöttem, hogy teljesen üres a fejem. Nem jut eszembe semmi. Még egyszer megnéztem (most több időt fordítva az eddig kevésbé feltérképezett testtájakra) és szívdobogtatóan gyönyörűnek találtam Szépséget. Lehet, hogy szerelmes vagyok? Ez lesz azaz az érzés!

 

-         Szia.

 

Ezzel teljesen meglepett. Arra nem számítottam, hogy ő fog először köszönni nekem, ráadásul olyan hangsúllyal, mintha már régen ismernénk egymást. Lehet valaki ennyire közvetlen?

 

-         Ismerjük egymást?

 

Elnevettem magam, mert megfordultak a szerepek. Én vagyok a meglepett ő pedig… a cserkész?

Egy szomorú mosolyt eresztett el felém, amit nem értettem. Rossz napja van? Belém karolt, mint a nyugdíjas párok és átsétáltunk a zöldön, csendben, mintha ez teljesen megszokott lenne nálunk.

 

-         Ki vagy te? – kérdeztem tőle és (milyen a mai világ) körbe néztem, hátha felfedezem a kandi kamerát, és mögötte a nevető stábot. De nem volt semmi ilyesmi sehol.

-         A feleséged.

 

Ismét rám jött a nevetés, de most valahogy nem annyira őszintén.

 

-         Hogy ki? Nekem nincs olyan. De tény, hogy amennyire jól nézel ki, még az is lehet, hogy…

 

Ekkor a nyári zakóm oldal zsebébe nyúlt és kivett belőle egy kék szalaggal lazán összefűzött, kicsi házi készítésű füzetet és a kezembe nyomta. A szívem kihagyhatott pici pillanatokra, mert elszédültem, de valószínűleg a nő ebből nem vett észre semmit.

A kicsi lapokon fényképek voltak és alattuk nevek és magyarázatok. Az övé volt a legfelső, Andi, feleség, szerelem. A következő anyám, apám, a szomszéd, egy orvos és még sokan mások. Az utolsó előtti oldalon a címem, illetve a címünk volt és egy fénykép a házunkról. Szép kis ház. Ami viszont ismét szíven ütött az az utolsó oldalon egy rövid mondat volt. Beteg vagyok. Agy beteg.

 

 

 

-         Ez valami vicc?

-         Nem, sajnos nem az. Sokszor előfordul veled, nem minden nap, de hetente egyszer legalább. Nézd a karikagyűrűt az ujjadon, te akartad, hogy kicsit szögletes legyen. Az enyém is ugyanolyan. Gyere be a házba és megmutatok mindent magunkról, rólad.

-         Ez…ez nem lehetséges. Ilyen nincs.

-         Ki fogsz tisztulni csak adj időt magadnak. Egy pár órát. Gyere addig be.

 

Ő már a ház ajtaját nyitotta és intett, hogy menjek én is utána. Mit tehettem mást? Bementem.

 

A falak tele voltak a közös fényképeinkkel és valódinak tűntek. Andi elővett egy albumot és további fényképeket mutogatott nekem, történeteket mesélt hozzájuk, én néha vissza-visszakérdeztem, hátha belezavarodik és kiderül, hogy csak egy hülye vicc az egész, de nem. Úgy tűnt tényleg emlékszik azokra a történetekre. Most ijedtem meg. Erős szorítást éreztem a mellkasomban, de próbáltam leplezni.

 

-         Ki az orvos? – fojtottam bele a szót.

-         Az agyturkászod.

-         Gondoltam. Mikor halok meg? Mennyi időm van még hátra?

-         Ezzel elélhetsz addig amíg én – elmosolyodott – vagy akár tovább is. Csak az emlékező központodat bolygatta meg valami. A baj csak az, hogy az orvosok nem tudják mi okozza ezt a betegséget és nem is képesek semmit sem tenni ellene. Nincsen gyógyszer, nincs kenőcs. Te mondtad így, mikor az orvos elmondta nekünk mi van veled.

 

Lerogytam egy székre és próbáltam felfogni, feldolgozni a hallottakat, de hogy őszinte legyek igencsak akadozott a gépezet. Annyi kérdés merült fel bennem és legszívesebben rázúdítottam volna a feleségemre (furcsa még kimondani is), de közben kezd erőt venni rajtam a kétségbeesettség. Persze, hogy sokáig élhetek, de így? Így ki akarna élni? Minden héten újra kell kezdeni az életemet, ráadásul ez a szegény nő is csak feláldozza az életét miattam. Gyerek így szóba sem jöhet.

 

-         Dolgozok valahol?

-         Nem.

-         Akkor hogyan… élünk?

-         Én dolgozok.

 

Éreztem, hogy kerüli a forró kását, de nem hagytam magam lerázni.

 

-         Egy fizetés biztos nem elég. Hogyan tartjuk el magunkat?

-         Te is kapsz… az Egészségpénztártól… segélyt. – a végét már éppen csakhogy suttogta, de nekem annyi elég volt, hogy halljam. Teljesen összetörtem. Segélyen élek. Arra nem vagyok képes, hogy dolgozzak. Semmire nem vagyok jó.

-         Tudod, korábban beszédesebb voltál ilyenkor. – mosolygott mikor ezeket a szavakat mondta, de nekem nem volt kedves nevetni.

-         Mióta csinálod ezt velem? Mióta élünk így?

 

Andi közben kiöntött két kávét, mellém ült, megfogta a kezem és beletette a kicsi, teli poharat. Mosolygott, megsimogatta az arcomat és nem szólt semmit. Szájon csókolt. Lágy, finom ajkát éreztem az enyémen és ha ez lehetne biztos, hogy örökre így maradok, de egy pillanat múlva már vége volt a csodának. Beleivott a kávéba. Ennyi volt, amíg nem gondoltam semmire csak rá és valamire, amit nem tudnék még körvonalazni sem , de olyan felemelő és bódító volt mintha kábítószereztem volna. Beleittam én is a kávémba és annak forrósága észhez térített.

 

-         Te szeretsz engem, igaz?

-         Nagyon.

-         Én is szeretlek?

-         Remélem. Te hogy gondolod?

-         Azt hiszem… nem, tudom, hogy igen. Nagyon igen.

-         Akkor jó.

 

Átkaroltam és most én csókoltam meg. Éreztem a könnye sós ízét és meglepetten húztam hátra a fejem.

 

-         Sírsz?

-         Igen, de csak örömömben.

-         Miért örülsz? Ha volna egy kis eszed hanyatt homlok menekülnél tőlem, de te maradsz és még boldog is vagy? Fura vagy.

-         Nem. Csak igazán szeretlek.

 

Újból megcsókoltam. Ölembe vettem és átsétáltam vele a korábban felfedezett hálószobába. Oltárit szeretkeztünk.

 

Másnap, mikor Andi elment dolgozni, megnyitottam a számítógépet, hogy megírjam életem történetét. Állítólag mindenkiben van egy könyv. Mikor megnyitottam a szövegszerkesztőt, több korábban elmentett dokumentumot ajánlott fel megnyitásra.

Bennem úgy látszik több könyv is van.

---

Oldal: Emlékszem
Miért? - © 2008 - 2024 - nagyfalvy.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat